IT lábjegyzet

A múlt pénteki CEBC konferencián hallottam az egyik előadó szájából azt a történetet, amit a könyvekből már régóta ismerek, de felidézem itt, mert az adott helyzetben érdemes lehet újra átgondolni. A nemzeti érzelmekre való tekintettel magyarosított változatban adom elő.

Egy eldugott kis bakonyi falucskában nagy a szegénység: a házak kopottak, az emberek rongyos ruhában járnak, senkinek sincs egy fillérje se. Egy poros délutánon belép a korcsmába Sobri József, a betyár. Letesz a pultra egy ezres bankót, és arra kéri a korcsmárost, őrizze meg neki, amíg ő meglátogatja a hegy másik oldalán a babáját, bizonyos Répa Rozáliát.

A korcsmáros beteszi a bakót a szekrénybe, de mivel izgága ember, nem sokáig bírja: előveszi, és megrendel egy új kármentőt érte az asztalosnál. Az asztalos megcsinálja, zsebre vágja a bankót, átballag a kovácshoz, új kaput csináltat vele az ezresért. A munka végeztével a kovács elmegy a szabóhoz, és kelengyét vásárol a lányának. Így megy ez házról házra, családról családra. Vándorol a bankó. A sor végén valaki egy nagy vacsorát rendel a korcsmárostól, aki visszakapja az ezrest, és megkönnyebbülve várja Sobri József visszatértét.

A betyár visszajön. Útközben látja, hogy a falu megcsinosodott: itt egy új kapu, ott egy takarosan öltözött leány. Belép a korcsmába, megcsodálja a vadonatúj kármentőt, kéri a pénzt. Megkapja. Vágott kapadohányt teker bele, rágyújt, majd azt mondja a megrökönyödött korcsmárosnak: a bankó hamis volt.

Íme, így állította helyre Sobri József a falu likviditását. Mindazonáltal érdemes elgondolkodni néhány egyéb dolgon is. Például azon, mi lett volna, ha a korcsmáros a szomszéd faluba viszi a bankót egy régi adósságát törleszteni. Vagy az asztalos úgy dönt, hogy ő most a jövőjére gondol, takarékoskodni fog, és bevarrja a bankót a párnacihába. Mi lett volna, ha az asztalos kapu helyett új szerszámokat vásárol a pénzből, a kovács pedig nem kelengyét vesz, hanem új üllőt és fújtatót a régiek mellé, a visszatérő Sobri József pedig két új ezrest hagy a korcsmárosnál, mert megint meg akarja látogatni egyetlen (?) szerelmét, Répa Rozáliát.

Érdekes figyelni, kire hogyan hat a válság és a recesszió, és ki hogyan reagál. Egy belgiumi üzleti iskola értékesítési vezetőjével beszélgettem tegnap. Mire számít, kérdeztem, milyenek a toborzási adatok. A diplomás programok iránt nő az érdeklődés, mondta. Depresszió idején így szokott lenni. Többen akarnak tanulni, meg jobban rá is érnek, mivel nincs annyi jó állás. A rövid programoknál fordított a helyzet: a vállalatok takarékoskodnak a költségekkel, kevesebb jut tréningekre, kihelyezett programokra.

Itt van előttem az OECD Graduate Management Admission Council-jának grafikonja a GDP növekedéséről és az MBA programok résztvevőiről. A görbék ellentétesen mozognak. 2001-ben és 2002-ben kicsi volt a gazdasági növekedés, az MBA programokra viszont többen jelentkeztek. Aztán beindult a gazdaság motorja, mire lelassult a növekedés a másoddiplomás üzleti programokon.

Nézzünk át egy pillanatra a személyi számítógépek piacára. Az IDC szerint idén a harmadik negyedévben 5% körül volt a növekedés az előző év azonos időszakához képest. A negyedik negyedévre azonban már mínusz 1%-ot, azaz csökkenést jósolnak. Pont karácsonyra. Ez nem meglepő. A számítógép-vásárlás halasztható beruházás. Nekem is van gépem, neked is van géped, neki is van gépe. Az én gépem is bírja még legalább egy évig, a tied is, az övé is. A váltás nem sürgős. Ha takarékoskodni kell, ezen lehet. Olyan, mint autó meg a lakásfelújítás. A piaci jelentésekből azt is látom, hogy a gyártók masszív árcsökkentésekkel reagálnak.    

Film: A kvantum csendje, vagy A Kvantum csendje, attól függően, hogy melyik műsort nézem.

Egy korábbi blogbejegyzésben, az előző rész kapcsán már kifejtettem, hogy ez a Bond már nem az a Bond. Nem arisztokrata, elvesztette a humorát. Nem kastélyból jött, hanem az utcáról. Szeme egy kóbor kutyáé: kiégett, fáradt, éhes, gyanakvó. Posztmodern lett. Nevelést nem kapott, csak kiképzést és idomítást. Zacskóból ebédel, ünnepnapokon gyorsbüfében. Nem jár a klubba, borongós délutánonként nem a Times-ot olvassa, hanem valami képregényt, legjobb esetben valamilyen brazil író álirodalmi globális bestsellerét. Trikóban nyomkodja a távirányító gombját. Oda csapódik, ahol befogadják. Tele van indulattal, alig tudja fegyelmezni magát. Hol agresszív, hol érzelgős. Csapzott, inge koszos, vérző orrát kézzel törli.

Egyedül van. Gazdái közérdekre hivatkozva gengszterekkel szövetkeznek. Ellenfelei minden hatalmuk ellenére jelentéktelen figurák. Semmi űrprogram, semmi fantázia, semmi elegancia. Nyers erőszak. Ők is posztmodernek lettek. Zöld celofánba csomagolnak gátlástalan üzleti érdeket. Egyszerűen el akarják zárni a vízcsapot. Buták ahhoz, hogy megtalálják Bond igazi gyengéjét.

A nők? A nők is posztmodernek. Hol van már Ursula, hol van Kim, hol van Halle? Semmi flört, évődés, udvarlás, hódítás. Mint akik most léptek ki valamilyen sztárkereső műsorból és indulnak a plasztikai sebészhez. Jönnek, mennek eltűnnek. Dekoratívak, de nem érdemes emlékezni rájuk.

A technika is posztmodern: kiveszett belőle a humor, nincs kikacsintás, nincs Q.

A filmnek van egy gyengéje, ami a Bond-műfajban megbocsáthatatlan: unalmas. A verekedések agresszivitása rossz Tom Cruise-filmeket idéz. „El se mentem” - mondja a végén Bond M-nek. Pedig elment. Mit jelent ez az odavetett mondat? Talán azt, hogy visszajön?    

Gazdaságpolitikai-pénzügyi konferencia a CEBC szervezésében. Politikai és szakértői vélemények párhuzamosan, nagy tartalmi eltérésekkel. Ez már így szokott lenni.

Ebben a blogban nem szoktam „megint savanyú volt a tej a közértben” típusú bejegyzéseket írni, de most nem állom meg, mert komikumot látok itten és kortünetet.

Levél jött attól a pénzintézettől, ahol jó tíz éve futtatok egy életbiztosítást. Fáradjak be, át akarnak világítani. Terrorizmus… pénzmosás gyanúja… Most nem arról akarok írni, mennyire komikus egy ilyen levél tízévnyi békés együttműködés, személyes látogatás (ők jöttek hozzám), levelezés, ütemes fizetés stb. után. Ezt valószínűleg a szerzője is érzékeli, hiszen az „átvilágítás” szót idézőjelbe tette, utalva arra, hogy nem ők találták ki.

Azt szeretném feljegyezni, hogy levelet most tulajdonképpen nekem kellett volna írni. Kérem szépen… amiket én mostanában a szektorról olvasok… bankmentés, államosítások, közpénz… nagyon megnyugtatna ha… esetleg láthatnék néhány kimutatást, igazolás, dokumentumot… valami átvilágítás félét…

Michael Porter megszólalt és kifejtette véleményét a válsággal kapcsolatban. Először az INSEAD tudásbázisában találtam meg egy előadását meg a hozzá kapcsolódó interjút. Meghallgattam mindkettőt.

A következtetés nem meglepő: válság idején nagyobb szükség van stratégiára, mint valaha. Ha vágni kell, stratégia alapján tedd - tanácsolja a Harvard professzora. Figyeld, hogyan viselkednek a vásárlóid, alkalmazkodj, de ne reagáld túl az eseményeket, mert ami most van, az nem normális. Kapcsold ki a számítógépedet és ne törődj az árfolyamokkal: ami most a tőzsdén van, az se normális. Hatolj le a gyökerekig, támaszkodj az üzlet gazdasági fundamentumaira. Ne használd a fűnyírót: válogass, légy szelektív. Mindezekre semmi esélyed, ha nincs stratégiád.

Aztán megérkezett a Business Week friss száma (november 10.) Címlapsztori: Michael Porter. Amerikának stratégiára van szüksége - írja. El kell dönteni, mi fontos, mi jó, mi erős, és mi nem az. Az elmúlt években sikerült sok mindent elrontani (mondhatnám csúnyábban is), folytatja. A versenyképesség gyengül. A kelleténél kevesebbet fektetünk kutatásba és fejlesztésbe. Nem ügyelünk eléggé a verseny tisztaságára: monopóliumok, protekcionizmus mindenfelé. A gyenge szabályozás, a túlzott liberalizáció aláásta a pénzügyi piacot. A közoktatás gyengélkedik, a struktúrája rossz, a nyugalomba vonuló generáció okosabb, képzettebb a munkahelyekre most belépő fiataloknál. Bürokraták osztogatják a pénzt mindenféle felülről szervezett, fragmentált programokra. A szükségszerű átalakításokhoz kapcsolódó szociális védőháló lyukacsos, szakadozott, akárcsak az egészségbiztosítási rendszer.

Ne lepődjünk meg - írja Porter -, ha honfitársaink füle megnyílik a populista, protekcionista szirénhangokra. Az amerikai politika egyre növeli a vállalkozások költségeit, ami különösen a KKV szektornak hátrányos. Nő a bürokrácia, az adószint magas, az energiafogyasztás pazarló, az egészségügyi kiadások túl nagyra nőnek. A befektetők elfordulnak az országtól.

Mindeközben a republikánusok, írja Porter, tovább prédikálnak az öngondoskodásról, meg arról, hogy nincs szükség stratégiára, pláne „iparpolitikára”. A demokraták pedig úgy beszélnek, mintha büntetni akarnák a befektetést és a gazdasági sikert, támogatják a reformoknak ellenálló csoportokat, elavult szabályozási szisztémákhoz ragaszkodnak, úgy gondolják, a szociális haladás csak az üzlet rovására biztosítható.

Szóval ezt hallottam és olvastam Michael Portertől. Hol él ez az ember?

A múlt héten egy grafikont mutattam a hallgatóknak. A Los Angeles és Tokió közötti internetes vonalak havidíjának 2002 és 2006 közötti alakulása volt rajta. Meredek zuhanás a grafikon elején. 2002-ben még 100 körül volt az ár, 2004-ben már a húszat sem érte el.

Minek köszönhető ez a gyors lejtmenet? Az óriási távközlési beruházásoknak a kilencvenes évek végén, majd az azt követő válságnak. A távközlési cégek szinte ész nélkül fektették le egymás mellett az üvegszálas kábeleket a tengerek fenekére. Óriási többletkapacitások jöttek létre. Kihasználtság a minimumon. Túlkínálat, kihasználatlan kapacitások, nagy befektetett tőke, egyenlő árzuhanás.

Jött a válság, az árfolyamok összezsugorodtak, a vezetékek viszont itt maradtak. A válságot megelőző láznak megvolt a maga funkciója: rendkívül gyors tempóban épültek ki a távközlési és az informatikai kapacitások, mindenütt aszfaltozták a szélessávú információs szupersztrádát, hogy Al Gore-t idézzük. Az örökséget ma is élvezzük hasznos szolgáltatások, versengő cégek, alacsony árak formájában.

Válság van most is - de vajon mi lesz az öröksége? Az a baj, mondta tegnap egy kollegám a villamoson (azt hiszem, Thomas Friedman egyik cikkére hivatkozott), hogy a jelenlegi válság nem hagy ránk olyan örökséget, mint az előző. Az előző után ott maradt a kiépült infrastruktúra. Mi marad a mostani után? Egy csomó kipukkant derivátum.

„The First Disaster of the Internet Age”, vagyis „Az Internet korszakának első katasztrófája” - olvasom a cikk címét a Newsweekben (október 27.). No igen, várható volt, hogy a mostani gazdasági válság előbb-utóbb ilyen látószögből is terítékre kerül. Az előző válság alapvetően az internetes, a dotcom cégek válsága volt. A cikk szerzője szerint a mostani is internetes válság, csak a háló nem üzletként, hanem platformként jelentkezik benne.

Mi is történt tulajdonképpen? Mindenki használni kezdte az internetet, aminek egyébként minden bizonnyal örülni kell. Használni kezdték magánemberek, hivatalok, vállalatok, bankok, pénzemberek, közvetítők, brókerek, királyok, hercegek, grófok. A pénzügyi műveletek, tranzakciók nagy része átvonult az internetre, egy idő után már nem is a számítógépekbe, hanem a PDA-kra és mobiltelefonokra. (Talán emlékeznek néhányan Spiró György Koccanás című drámájában a mobiltelefonon tőzsdéző, üzletelő fiúra, Fekete Ernő játszotta a Katonában).

Az alapvető hozzáállás (a Newsweek Alan Greenspan megnyilatkozásait idézi) az volt, hogy a háló átláthatóbbá teszi és demokratizálja a pénzügyeket, minden polgár könnyen és szabadon irányíthatja a befektetéseit. Befektetni, tranzakciókat, pénzműveleteket lebonyolítani ugyanolyan könnyű lett, mint videójátékokat játszani ölünkben a laptoppal. Mindenki globális befektetővé válhatott.

Történt azonban más is. A gyors és rugalmas elektronikus pályán a jelzáloghiteleket könnyű volt apró darabokra bontani, a darabokat összekeverni, mindenféle származtatott csomagok formájában szétszórni a világban, növekvő hosszúságú, átláthatatlan láncok mentén. Aki távolabb állt a sorban, már nem is tudta, mi is van az elején, kik is vették fel azokat a bizonyos hiteleket, és ugyan miből fogják azokat visszafizetni. Mindeközben a polgárok valóban hozzáférhettek egy csomó információhoz, valóban rendkívül hatékony elektronikus eszközökhöz juthattak hozzá, de nem lettek okosabbak és a magatartásuk sem lett felelősebb.

A technika előrerohant, az emberek, egyes intézmények lemaradtak. Ebben az értelemben a jelenlegi hitelálságot az internet tette lehetővé. A cikk érdeles kérdéssel zárul: ha a válság egyik okozója az internet, felhasználható-e arra is, hogy kijöjjünk belőle, és máskor ne essünk ilyen gödörbe?

Mivel egy újságcikk felkeltette az érdeklődésemet, meglátogattam a PatientsLikeMe.com honlapot. Rendkívül érdekes. A műfaja? Tulajdonképpen társasági háló különleges betegségekben szenvedő emberek számára. AIDS, sclerosis multiplex, Parkinson… Be lehet regisztrálni (úgy látom, sokan egyáltalán nem titkolják se a nevüket, sem az arcukat; sok a fénykép, sok a személyes adat).

A honlap a regisztrálók segítségével módszeresen adatokat gyűjt a betegségekről, a tapasztalt tünetekről, a gyógykezelés módjairól, az eredményekről, a gyógyászati kutatásokról. Az eredmények látványos grafikonokon, táblázatokon jelennek meg. Lehet kommunikálni, tapasztalatot cserélni, vitatkozni, közösen gondolkodni, üzenni…

Kollektív intelligencia, közös munkálkodás valamilyen cél érdekében, kommunikáció, tapasztalatcsere - igen, ez a Web 2.0-ás gondolat, ez alkalommal a gyógyászatban. És itt a Web 2.0 talán legnagyobb dilemmája: nyitni vagy zárni? Az egészségügyi adatok a magánszférához tartoznak, nem nyilvánosak. A zártság azonban akadályozza a fejlődést. Dönteni kell: mi a fontosabb?           

A múlt héten, itt az iskolában, a Sense/Net volt soron az IVSZ Termékesítési Akadémiáján. Ez volt a harmadik ilyen rendezvény.

Egy ilyen foglalkozáson persze mindig előkerülnek a vállalkozások általános problémái: hogyan lehet tőkét szerezni egy ötlethez, miként lehet kezelni a növekedési fájdalmakat, mit szeretnek a befektetők, mikor kell vagy lehet kiszállni, és így tovább. Ugyanakkor minden vállalkozói beszámolónak megvannak a maga egyéni sajátosságai is. Számomra a Sense/Net történetből a sajátos hibrid üzleti modell volt a legérdekesebb: védett, kizárólagos tulajdonú szoftvert kombinálnak nyitott forráskódúval. Ilyen is van meg olyan is.

Nyitottá tenni egy forráskódot kockázatos lépés. Néha bejön, néha nem. A hátrányokat, a kockázatokat könnyű megérteni, pláne annak, aki a stratégiai kurzusokon úgy tanulta, hogy a versenyelőnyül szolgáló forrást, a szellemi koronagyémántot meg kell őrizni. Az előnyök valamivel homályosabbak. Mikor és mire is lehet jó a forráskód megnyitása? Először is kell egy érdekes alkalmazás, amivel elég sokan szeretnének játszani, amit a felhasználók tovább akarnak fejleszteni, ki akarnak egészíteni. Ha sok ilyen játszó-fejlesztő ember van, felgyorsul a fejlesztés és a termék piaci befogadása. A nyitottság jót tehet a terjedésnek, de javíthat a felhasználói elégedettségen is: én is belenyúlhatok, ha akarok, meg felhasználóként abból is hasznom lehet, amit mások csinálnak. Mindenfelől jöhetnek jó ütletek, új alverziók, praktikus kiegészítések és függelékek. Ehhez persze az is kell, hogy a szoftver moduláris architektúrájú legyen (lásd Linux), nagy, monolitikus rendszereket ugyanis nagyon nehéz dezintegrált, hálózatos formában fejleszteni.

Persze ha maga a szoftver ingyen van, kell valamilyen pénzszerzési modell is, de ilyet kitalálni nem lehetetlen, számos példa van rá, nyitott forráskódú alkalmazásokból sokan egész jól megélnek. Ha a szoftver szabad lesz, más versenyelőnyöket kell keresni (marketing, elosztás, szolgáltatások stb.) - ha nincs ilyen, a vállalkozás bajba kerülhet. A hibrid megoldás is jó lehet, ha sikerül ésszerűen kialakítani a védett és a szabad verziók viszonyát.

A nyitás néha nem lehetőség, hanem kényszer: ha például egy piacon erős nyitott forráskódos versenytársak jelennek meg, lehet, hogy előbb-utóbb alkalmazkodni kell. De az sem kizárt, hogy az szerez előnyt, aki először nyit, mert hirtelen megnőhet a piaci részesedése.

(Apropó szellemi tulajdon védelme: megjelent Lawrence Lessig új könyve, a Remix.)  

2002-ben, egy kedves ismerősöm biztatására, hozzáláttam, hogy írjak egy cikket a dotcom válságról. A krízis akkor már túl volt a tetőpontján, de még nem lehetett látni a végét.

Az irodalom szemlézése közben számos olyan írásra bukkantam, amelyek a hasonló válságokat a nagy innovációs hullámokra vezetik vissza. Szerzőik lényegében azt állítják, hogy a gazdaságban időről időre (nagyjából negyven-ötven évenként) radikális és kiterjedt innovációk jelentkeznek, nagy innovációs nyalábok, amelyek jellegzetes mintát követve bontakoznak ki: az újdonságok egy darabig lappanganak, aztán tömegesen színre lépnek, gründolási, vállalkozási hullámot indítanak el, átalakítják a gazdasági, a társadalmi, a politikai és a kulturális életet, alkalmazkodásra késztetik az embereket és az intézményeket, tetőznek, majd kifulladnak.

A fejlődés egyik kísérőjelensége a válság, amely többféle okból és formában jelentkezik. A hullám válsággal indul: az előző innovációs hullám kifulladásával, a gazdaság stagnálásával. Válság következik be a hullám tetőpontján is, amikor az érintett szektorok túlfűtötté válnak, a vállalkozási lázat illúziók gerjesztik, a befektetők időnként a szó szoros értelmében elvesztik a józan eszüket. Majd a hullám végén újra stagnálás következik. A világ valami újra vár.

A cikket erre a modellre építettem fel, mivel úgy láttam, hogy a dotcom-krízisből sok mindent megmagyaráz. Meg is jelent a debreceni Competitio 2002. szeptemberi számában, kicsivel később pedig Forgács András szerzőtársammal egy közös könyvbe is beletettük. Most, a jelenlegi válság idején azt tapasztalom, hogy a gondolat a reneszánszát éli. Legyünk optimisták és tételezzük fel, hogy a közvetlen pénzügyi-hitelezési krízis sikerül elhárítani. Marad a másik probléma: a növekedés kérdése. Mi húzhatja meg a gazdaságot? Új, innovatív iparágak kellenének - mondják egyesek, nem is kevesen. Mik lehetnének ezek? Például az új alapokra helyezett energetika, a bio- vagy a nanotechnológia.

Felbukkan egy másik kérdés is: rábízható-e a piacra, hogy maga döntsön ezekről, az „új hullám” spontán piaci erők hatására induljon el? Bevált ez a megoldás az elmúlt években? Jól jártunk azzal, hogy a piac a pénzügyi tevékenységeket, a kacskaringós derivátumokat választotta? A hét végén a Newsweekben olvastam egy hosszú cikket arról, hogy Amerika legyen óvatosabb a piaci erőkkel; jobb lenne iparpolitikát alkotni, az állam pedig gondoskodjon a megvalósításáról. Holnap mindenesetre elnökválasztás.